A kávé a társasági életben
„Vánkosokra ketten ottan leülének, / Egymást közt sok dologrol beszélgetének, / Kávét kicsin fincsánbol hörpörgetének, / Osztán az után vacsorát is evének.”
Így ír a költő Zrínyi Miklós 1651-ben, Szigeti veszedelem című művében a kávézás élvezetéről. Ő volt az első, aki ezt a szót magyar nyelven leírta, s aki elsőként megfogalmazta, hogy vajon mit is jelent a társasági életben a kávé megjelenése?
Tényleg, mit jelent a kávézás a társasági életben?
Kezdetben a kávé a rossz emberek szenvedélyének számított. Az arabok, törökök hol engedték, hol tiltották a kávé élvezetét. Amikor az első kereskedőhajók kikötöttek Velencében kávérakományukkal, Egyiptomban már százával működtek a kávéházak. Tele léhűtőkkel, szerencsejátéknak, alkoholnak, kábító szereknek az élvezetével. A kávé is csak egy volt közülük, megítélése nem sokban különbözött az ópiumétól. No és mivé lett a kávéház, mire Európában is meghonosodott a kávéivásnak ez a szokása? Csak egy szót mondjunk: Pilvax. Ugye nem kell tovább részletezni?
A kávéház a szabadság, a szabad gondolatok színhelye volt, mióta csak létezett. A kávéivás élvezet, nem szükséglet. Ide az emberek mindig is azért jöttek, hogy közösen jól érezzék magukat – még akkor is, amikor hétköznapi életük nem sok jóérzésre adhatott okot. A kávéházak bohém világa mindig vonzotta a kor egészénél szabadabb gondolkodókat. Művészek, írók, költők, festők, önjelölt politikusok koptatták a kávéházi padokat, s kortyolták az olaszosan főzött erős kávékat. A reformkortól a kiegyezésig, Trianontól az új világháborúig a kávéházakban született a magyar politika, meg a versek java. Azok a régi kávéházak! Kávéillat és szivarfüst között íródtak a huszadik század legszebb magyar versei.
Montesquieu, a francia filozófus még azt írhatta, hogy „ha én lennék az ország uralkodója, bezárnám a kávéházakat. Mert akik oda járnak azok veszélyesen forrongó egyéniségekké válnak. Az a fajta részegség, amit a kávé okoz náluk, veszedelmes az ország jövőjére.” Talán hasonlóan gondolkodtak azok a másfajta forradalmárok is, akik a huszadik század második felében sorvasztották el a polgári csökevénynek vélt kávéházakat. Eszpresszók, cukrászdák, ételbárok, legrosszabb esetben önkiszolgáló éttermek lettek a kávéházakból. A lélek magasztos tápláléka helyett silány testi táplálékot, egyenország egyenételeit szolgáltatták a proletariátusnak. A kávézás élvezete nem fért meg a szocialista erkölccsel. Valahogy túl szabad, túlságosan is korlátozhatatlan élvezetet jelent a sűrű fekete ital illatának belélegzése.
Régi értelemben vett kávéházak ma már nincsenek, de a kávézás szertartása ma is a társasági élet egyik alapja. Sokat lehet olvasni a kávé káros vagy hasznos egészségügyi hatásairól. Lehet, hogy mindkét oldalnak igaza van, de elsősorban nem is ez a lényeg. Teljesen mindegy, hogy a literszám fogyasztott kávé betegséget okoz-e, vagy éppen ellenkezőleg, ritka ellenállóvá teszi-e a szervezetünket. Hiszen nem egy litert, csak egy csészényit fogyasztunk. Egy kávé mellett beszéljük meg üzleti ügyeinket, kávét iszunk a régen látott baráttal, kávé mellett indul meg a beszélgetés a családi ebéd után a nappaliban. Kávés nemzet lettünk háromszáz éve, s ma éppen úgy üldögélünk a tűz mellett a csészét szorongatva, mint Zrínyi és a török a Szigeti veszedelemben.
Kávégourmet
